Azt gondolom, hogy a változás...

... mindig jó (valamire:-)).

Tudom, hogy ezt nem olyan könnyű megemészteni, de akkor is.

Könnyebb ezt elhinni azokban a helyzetekben, amikor tetszik a változás.  De ha kellemetlen, fájdalmas, megerőltető, akkor beszippanthat az új helyzet.

Vannak olyan kellemetlen változások, amik akaratunkon kívül érnek minket. Ezekkel nem nagyon tudunk mit kezdeni. Illetve persze bosszankodhatunk egy sort (vagy többet), de annak sok értelme nincs. Annak viszont van értelme, hogy keressük a lehetőségeket, hogy hogyan másszunk ki belőle, illetve hogy mit tanulhatunk ebből a jövőre nézve. (ha mást nem, az elfogadást, elengedést)

Van olyan változás is, melyre önként vállalkozhatunk, ha látjuk hogy szükség van rá. Van ezekből is kellemesebb és kevésbé kellemes fajta. Bizonyos értelemben egyszerűbbek, mint a váratlan változások, mert ahelyett, hogy a körülmények kényszerítenének rá, magunktól megléphetjük őket, fel tudunk rájuk készülni.

Mondani könnyű, igaz? Nem tudhatjuk, hogy mi lesz a változás után, mert még nem voltunk ott. Épp ezért sokszor választjuk az ismert rosszat az ismeretlen kitudjamivel szemben. De Yoda és Dumbledore is megmondták, hogy nem feltétlenül a könnyebb út a helyes is :-)

A többit rád bízom :-)

"Az én életembe akkor érkezett a kineziológia, mikor azt hittem, nincs remény, a bögre tejből sehogy sem lesz vaj, hiába kepesztek, nekem lőttek. 

És Bori. Bori szintén akkor érkezett az életembe, mikor azt hittem, nincs remény. Bori szuper barát, fantasztikus munkatárs, kiváló empata és remek társaság. Minél többet beszélgetsz vele, annál inkább az a benyomásod, hogy a világ másképp is megközelíthető, hogy rengeteg nézőpont létezik a tieden kívül, és hogy mindenben meg lehet látni a jót. Ha nem jártam volna nála oldáson, akkor is azt gondolnám, hogy hatalmas szerepe van abban, hogy megváltozott az életem, hogy jobb lett az életem. 

De most maradjunk a szakmánál. Elmentem oldásra. Mert akkoriban elmentem misére és pártgyűlésekre és jósnőhöz és remetéhez és a kocsmába. Mert azt gondoltam, mindegy mi ez, mennyire hiszek benne vagy sem, magamról biztosan tanulhatok valamit. És aztán függő lettem. Utánaolvastam, belemélyedtem, de ami a legfontosabb, átéreztem. 

Néha úgy ébredek, hogy azt kérdezem: mi ez most? Miért történik? Miért épp így reagálok? Mi a baj velem? És hogyan tovább? Miért félek ennyire, mikor tudom, hogy képes vagyok rá? Mi lesz velem?

Ilyenkor felkeresem Borit és a kép kitisztul. Minden rezdülésében azt érezheted, amit ő csinál - a tanácsadás, a segítő kéz - szóval hogy ez az egész a szenvedélye, hitvallása és átadod magad, mert nem is tehetsz másképp. A nyitottsága téged is kinyit, a be- és elfogadás pedig téged is toleránsabbá tesz. 

Ha jobbítani akarsz az életeden vagy csak új perspektíva kell, én szeretettel és őszintén ajánlom Borit! TEK? Nem, nem a terrorelhárítás. Hogy mi is ez? Próbáld ki!"

A bűntudatról

Mikor érzünk bűntudatot? Ha úgy érezzük, hibáztunk. Megbántottunk másokat vagy érezzük, valahogy máshogy kellett volna valamit megtenni vagy már előre tudjuk, hogy mi fog történni a tetteink miatt és ez mint egy ketyegő bomba rányomja bélyegét az állapotunkra.

A bűntudat egy követező kérdést vet fel: mi a bűn? Mi számít hibának és ki szerint?

Ha most visszagondolva észreveszem, hogy valamit nem úgy kellett volna megtennem, mint akkor, abból az következik, hogy akkor nem tudtam még így gondolkodni, tehát arra a viselkedésre voltam képes. Ha ez így vagy - és nem hibám tudatában választottam mégis a könnyebb utat - akkor ami akkor történt, az nem bűn, csupán az a cselekedet, amire ott és abban a pillanatban képes voltam. Az ilyen hibákért nem okolhatom magam, hiszen ha mindig tökéletesen tudnék viselkedni, akkor én lehetnék a tökéletes ember, ugye?

Mivel most már látom, hogy hogyan kellett volna cselekednem, fejlődtem a hiba által. Tehát a hiba szükségszerű volt és nem bűn, hiszen általa lettem bölcsebb. E látásmód szerint nincs is bűn, tehát nincs is miért bűntudatot éreznem. 

Az is előfordul, hogy pontosan tudjuk, mit kellene tennünk, de képtelenek vagyunk rá, valamilyen kötelék  vagy minta fogva tart minket. Az viszont ciki, ha pontosan tudjuk, mit kellene tennünk, de szánt szándékkal és a következmények tudatában épp az ellenkezőjét tesszük, hogy másoknak nehézséget okozzunk (bár ekkor is csak erre vagyunk képesek).

Ha ez ilyen egyszerű, akkor miért érzünk folyton bűntudatot? Mert ezt tanultuk. Otthon, az iskolában, templomban, felnőttek közt, a hazánkban szabályokat tanulunk és azt, hogy ha ezektől eltérünk, azért büntetés jár. A kérdés az, hogy mely szabályok támogatnak és melyek korlátoznak engem...

A felelősségvállalásról

Az érzelmeinket az elvárásaink és szükségleteink váltják ki.  Ha vállalod a felelősséget a saját érzéseidért - de mások érzéséiért nem -, sok konfliktust elkerülhetsz. 

Ha az érzelmeidért már tudod vállalni a felelősséget, akkor a tetteidért is könnyen fogod tudni vállalni. 

Hogy miért? 
Mert akkor nem fogsz függeni mások értékítéletétől. Akkor minden bűntudat nélkül elmondhatod: én megtettem mindent, amit jónak láttam. Nem vagyok tökéletes, követhetek el hibákat. Persze másoknak is lehetnek kívánságaik és elvárásaik, amelyeket vagy nem ismersz, vagy amelyeket nem tudsz valóra váltani. De az már az ő dolguk, hogy hogyan kezelik azokat.

Ha ezt sikerül tudatosítani, akkor észre tudjuk venni, ha mások bennünket manipulálva, bűntudatot keltve próbálnak ránk hárítani a saját feladataik közül bármit, de magunkait is fülön csíphetjük hasonló folyamatokban.

Tehát ahelyett, hogy azt mondanám: "Halálra idegesít ez a tüttyögő kocsi itt előttem, el fogok késni miatta." Inkább így fogalmazok: "Ideges vagyok, mert már megint nem indultam el időben."

Mint ahogy fordítva nem én vagyok felelős azért, mert neked nincs ma jó kedved és azért sem, ha a másiknak nincs valamije, nekem pedig van.