"Éva csak állt ott, a porban, amiből vétetett. A közelében kis, botszerű tárgy hevert, még az is lehet, hogy egy oldalborda. Határozottan megfogta, és egy vonalat húzott vele, valahova a lába elé. Lábujjai ijedten hőköltek hátra.
Pedig át kell lépnünk – mondta nekik.
Még innen vagyok– gondolta jólesőn. Itt minden ismerős. Hol jobb, hol rosszabb, de magas fokon élvezhető a jó és méltósággal viselhető a rossz. Lehet hogy méltóság a titka a boldogságnak.
– Át kell oda lépnem. Vajon mi vár majd rám?
– Ne menj – súgta a kígyó, rossz lesz ott neked. Ismeretlennek tűnik majd az ismerős, és elveszítesz mindent, ami itt a tiéd. A vonalat átlépve már nem leszel képességeid birtokában. Képességeid segítenek hozzá, hogy boldogulj. Persze mehetsz ha akarsz, te tudod – sziszegte fanyalogva. De ott már semmi nem lesz veled….csak…
Éva dacosan toppantott egyet és lépett. Bízni akart.
A háta mögött még hallotta a kígyó utolsó sziszegő megjegyzését: De ott már semmi nem lesz veled….csak…
…”csak én…”
– Isten hozta a Félelmek birodalmában. Akarom mondani, Ördög! Jaj, ne haragudjon, mindig eltévesztem – kacsintott rá a kosztümös idegenvezető hölgy. Tudja én is odaátról jövök.
Nos, próbálja otthon érezni magát nálunk. Ugyanakkor sajnos ezt el kell hogy tegyük – könnyed mozdulattal fosztotta meg Évát fügefalevél mintázatú nyári ruhájától. Széfbe zárta, a kulcsot egy fiókba rejtette.
Éva fázósan húzta össze magát. A hölgy egy fóliasátor felé intett: menjen csak, menjen, menjen. Most már nincsen visszaút.
Éva szeme végigpásztázta a fóliaalagutat. Elindult. Lépésről lépésre jobban fojtotta a levegője. A napfény megtört a vastag, átlátszó anyagon. Érzékelte, amint a fóliasátoron kívül rekedt bölcsessége kétségbeesetten próbál visszatalálni hozzá, de a vastag anyag nem engedte. Szépsége, kedvessége, magabiztossága mind ugyanígy jártak. Homályosan érzékelte őket, de nem lehettek vele.
Végig kell menni az alagúton, sebezhetőn, kiszolgáltatottan, meztelenül.
– Én megmondtam – sziszegte egy ismerős hang kajánul. Ijesztő, ugye?
Éva fejében zakatoltak a gondolatok. Emlékfoszlányok próbálkoztak kétségbeesetten a segítségére sietni, de mindhiába: a fólia nem engedett a tiszta gondolatoknak. A sziszegés egyre erősebb lett.
Vacogott a foga, reszketett. Nem akart már semmit, csak lerogyni a fólia alatt és megadni magát ennek az álnok, átláthatatlan szövedéknek. A kígyó a bokájára tekeredett és segédkezett a műveletben.
Éva száját ködös gondolatok kifejezésére tett gyenge kísérletként hagyták el az értelmetlen szavak.
Száz, ezer, millió szó is elhangozhatott így, száz, ezer vagy millió éven keresztül, amikor egyszer csak újra hallani vélte a saját hangját. Érezte, ahogy ajkai ugyanazt a mondatot formázzák. Már-már hallani is vélte, bár nem sikerült még teljesen elnyomni vele a sziszegést. A kígyó, látva a változást, még erősebben próbálkozott, de akkor már késő volt: Éva száját önfeledt nevetés hagyta el. Vég nélkül szajkózta a mondatot: „ A félelmeim én vagyok”.
A nevetésnek, ami kitört belőle, félelmetes ereje volt. Apró foszlányokká szakította a fóliasátrat. Ő pedig ott állt, a vonal túloldalán, és megsimogatta a kígyó fejét.
– Javul a részidőd – nyomta le a stopper gombját a kígyó."
