Mikor érzünk bűntudatot? Ha úgy érezzük, hibáztunk. Megbántottunk másokat vagy érezzük, valahogy máshogy kellett volna valamit megtenni vagy már előre tudjuk, hogy mi fog történni a tetteink miatt és ez mint egy ketyegő bomba rányomja bélyegét az állapotunkra.
A bűntudat egy követező kérdést vet fel: mi a bűn? Mi számít hibának és ki szerint?
Ha most visszagondolva észreveszem, hogy valamit nem úgy kellett volna megtennem, mint akkor, abból az következik, hogy akkor nem tudtam még így gondolkodni, tehát arra a viselkedésre voltam képes. Ha ez így vagy - és nem hibám tudatában választottam mégis a könnyebb utat - akkor ami akkor történt, az nem bűn, csupán az a cselekedet, amire ott és abban a pillanatban képes voltam. Az ilyen hibákért nem okolhatom magam, hiszen ha mindig tökéletesen tudnék viselkedni, akkor én lehetnék a tökéletes ember, ugye?
Mivel most már látom, hogy hogyan kellett volna cselekednem, fejlődtem a hiba által. Tehát a hiba szükségszerű volt és nem bűn, hiszen általa lettem bölcsebb. E látásmód szerint nincs is bűn, tehát nincs is miért bűntudatot éreznem.
Az is előfordul, hogy pontosan tudjuk, mit kellene tennünk, de képtelenek vagyunk rá, valamilyen kötelék vagy minta fogva tart minket. Az viszont ciki, ha pontosan tudjuk, mit kellene tennünk, de szánt szándékkal és a következmények tudatában épp az ellenkezőjét tesszük, hogy másoknak nehézséget okozzunk (bár ekkor is csak erre vagyunk képesek).
Ha ez ilyen egyszerű, akkor miért érzünk folyton bűntudatot? Mert ezt tanultuk. Otthon, az iskolában, templomban, felnőttek közt, a hazánkban szabályokat tanulunk és azt, hogy ha ezektől eltérünk, azért büntetés jár. A kérdés az, hogy mely szabályok támogatnak és melyek korlátoznak engem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése